Döbbenet…

Döbbenet…

Ülök feleségemmel a Pajta tövében, az ’56-os emlékmű mellett. Szombat délután késői vásárlók sietnek családjaikhoz haza. Én itt, a szépen rendbe szedett községi téren gyakorta elüldögélek, s örömmel cserélek a polgárokkal véleményt, nézetet. Akárcsak réges-régen, amikor az elektronika nem szürkítette el egymáshoz való viszonyunkat.

Végre gyönyörű napsütés van, s ha a mostani szomorú események nem töltenének el mély fájdalommal, szép lenne a világ.

De az országzászló félárbocon, s ez emlékeztet lengyel testvéreink nagy kettős (hármas?) gyászára. Ma itthon is gyásznap van, s középületeinken ott a fekete zászló.

Jönnek, mennek az emberek, szombati gondjaiktól terhesen, s a zászló megcserélt helye bizonyára fel sem tűnik. Az viszont, hogy megviselt foszlott, annál inkább. Ilyenkor a kérdést, miért nem cseréli ki a Hivatal a zászlót, nekem is intézik, hiszen választott képviselőjük vagyok. Itt a falu közepén lassan kialakítom a magam agoráját, értesüléseket adok-veszek.

Kissé meghökkent, hogy az egyedüli polgár, aki megkérdezi, mi az oka a zászló helyének, angol. Immár tíz valahány éve polgártársunk, s szívesen veszi, hogy mesélek a lengyelek nagy fájdalmáról és Katynról, melynek eltussolásában a britek is jeleskedtek.

Bennem is menthetetlenül előjönnek a régi képek a „lengyel-magyar két egybarátról”. Erre a harmincas évek iskolái jól megtanítottak. Megtanultuk az évszázadok barátságát, egymásra utaltságát, Bem apót és Pilszudsky marsallt a sok többek mellett. Részese voltam a lengyel katonák menekülő hadainak Miskolcra való bevonulásának. Ez nem a vert hadakról szól, hanem a hősöknek, s tudtuk, az egész magyar nemzetnek akkor segítenie kellett.

Majd a második világháború Varsó alatti lövészárkára is emlékezhettünk, ahol a németek mellett harcoló alakulatoktól kaptak a lengyel partizánok fegyvert s lőszert.

Ezért döbbentett meg a vasárnap reggeli falukép: a pajta előtti rend feldúlva, szemétládák felborítva, az esőztető berendezés kihúzva, s az út túloldalára dobva, a tér okádékkal szennyezve. Már előző este értesültem valami bulizásról, de hogy ez ennyire „komoly” volt, nem gondoltam.

S nem gondolhattam, hogy szombaton, amikor a nemzeti gyász miatt elmaradt az egyházközségi bál is, a fiatalság mindezt figyelembe nem véve bulizik.

És ez az, ami meghökkentett. Nem tudnak róla, talán nem olvasnak, szüleik és a pedagógusok alul tájékoztatták őket? Itt már nem beszélhetünk 65 év elnyomásról, de húsz év számon kérhető. Nevelőktől, és az engedély kiadóitól.

Mert vasárnap reggel szorgos fiatalokra bukkantam, igyekeztek a buli romjait eltakarítani. Vezetőjüket megkérdeztem, s nem az izgatott elsősorban, vajon ki adott engedélyt (persze ez sem elhanyagolható!), hanem azt kérdeztem, tudják-e, hogy nemzetünk meghirdetett gyásznapjáról van szó. S ez hökkentett meg ismét, most már tudják, de hogy kit temetnek a mai, vasárnapon, nem akart beugrani.

Itt van a felnőttek felelőssége. Mert nem mentség, hogy a buli magva éjfél utánra esett. A gyász, míg a halottat el nem temetik, megilleti az emlékezőket. Ez az egykori nemzedéknek vérében volt, ma köddé veszett, mint sok erkölcsi kérdés. Ki a felelős? Nos, mi, szülők, nevelők, engedélyadók és jópofa bulira biztatók.

Nem hagyhatom szó nélkül a történteket. Azok nevében sem, akik gyerekükből embert, hazafit és keresztényt akarnak nevelni.

Tisztelt Alpolgármester Úr, kérem a tanulság levonását, üdvözlettel:

Callmeyer Ferenc, önkormányzati képviselő

Telki, 2010-04-18.