Budakeszi ’56. október 23. 2009.-ben

Tisztelt egybegyűltek, hölgyeim és uraim!

Nagy örömmel teszek eleget kedves meghívásuknak, s vagyok itt az ’56-os emlékmű előtt

önökkel együtt.

Teszem ezt annál is inkább, mert Budakeszi községhez, ma városhoz, 65 év emléke kötöz. Ezért

egy időutazásra hívom önöket, melynek kezdete valahol az emlékezetben, 1944. novemberében lapul.

Akkor fiatal voltam és levente. Ott zötyögtem egy páncélozott gépkocsiban bajtársaimmal együtt

a népek zsúfolt országútján. A résablakon bámultam a tájat, meg az úton oda-vissza menő magyar és német csapatokat. Így érkeztünk egy életemre meghatározó szép, rendezett főtérre, melyet hófehér sváb házak szegélyeztek. A főtéren állt a „vásár”, legalább is annak hittem. Nem vásár volt, hanem lovakat és barmokat rekviráltak, az egész falú ott nyüzsgött előttünk. A menetoszlop igen lassan vergődött át a helységen, volt időnk leszállani és a csordakútnál kulacsainkba vizet vételezni. Ez a falú Budakeszi volt. Azóta is gyakorta megyek végig a főutcán, s minden alkalomkor elém jönnek a szép házak kísértetei és a ma is még létező csorda kút is üdvözöl.

Majd elsötétül az időutazás képernyője, belép a tragédia, az 1945. Már-már azt hittem, minden

elveszett. Önöket ért szerencsétlenségről, a németek kitelepítéséről, csak később, a Zsámbéki medencébe való kiköltözésem után értesültem, de ma is mélységesen átérzem azt az 1946.-ot,

Ó hányszor, de hányszor ismételgettem némán Vörösmarty sorait:…
”s a sírt, hol nemzet süllyed el…”

Aztán mégis csak feltámadtunk!

Életem során keservesen, de megtanultam a Kárpát haza csodáját bámulni, az örökfeltámadást,

hiszen nem csak születésemet, de mindmegannyi túlélésemet is e hazának köszönhetem.

Itt ismét elsötétül a képernyő, és a reménytelenségben felvillan az új kép: az 1956. így

nagybetűkkel.

Ezerkilencszáz-ötvenhat október 25.-én ott vagyok az Országháza előtt egy szomorú, szürke,

esőre hajló napon. Ekkor dörrentek az első lövés, aztán a lövéssorozat. Valahonnan a teret környező tetőkről, ma már tudjuk: provokatív céllal. Az országunkat megszálló szovjet katonák akkor már felismerték, hogy nem Szuezban vannak. Velünk, a szabadságunkért tűntetőkkel igyekeztek barátságot kötni. A géppisztolyok durranásaira félbeszakították a haverkodást, a beszélgetést, beugrottak páncélosaikba. A páncélosok tornyai kifordultak, viszonozni kezdték a tüzelést. A tömeg futásnak eredt, pillanatok tört része alatt kellett felmérnünk, merre is fussunk. Az egyetlen védelmet a Földművelésügyi Minisztérium tömbje kínálta, ezt céloztuk meg. Közben a lövéssorozatok tovább hangzottak, s láttam, amint egyesek a Kossuth-tér közepén elesnek.

Mire elértük a Minisztérium kapuját, azokat az orrunk előtt bezárták, a kapuban bennszorultakat

durván kilökték. Semmi dörömbölés és átkozódás nem használt, az egyedüli menekülést az árkádsor nyújtotta. Így kerültünk a déli árkádsor hajlatába, oda, ahol az épület rizalitja kezdődik. A gépágyú, a mai József Attila szobor helyén állva rövid sorozatokat tüzelt szemben álló tömegre. Minden sorozat után az emberek egyre jobban szorultak az árkádok nyújtotta védettségbe, s nyomták maga előtt azokat, akik már biztonságban hitték magukat. Soha el nem tudom felejteni az óráknak tűnő pillanatokat, melyben a sorozatok dörrenései összevegyültek a testekbe csapódó golyók tompa puffanásával. Mellettem egy öreg néni küszködött a megismétlődő nyomás áradattal. – „fogjon meg fiatalember, mert nem bírok fennmaradni” –kérlelt s én fogtam, tartottam, míg erre képes voltam.

Közben már nemcsak tompa puffanások hallatszottak, hanem az árkádon kívül rekedtek gyűrűje is

egyre ritkult. Mögöttem lévő a polgártársaim vagy lefeküdtek, vagy a golyózápor áldozatául estek. Ekkor egy szétfröccsent koponya és agyvelő darabjai terítettek be. Túlélési ösztönöm diktálta, hogy menekülnöm kell. Az FM épület utcai szintjén volt – még ma is ott van – egy óvóhelyi vészkijárat, kinyitni teljesen reménytelen volt. A sarokban, ahova benyomott a tömeg, a fejem felett elérhető magasságban a magasföldszinti ablakok jelentették az egyetlen menekülést. Kinyomtam magam a tömegből, felálltam az emberek vállára, és már-már ott feküdtem a menedéket jelentő ablakban, mikor millió kéz ragadta meg a lábaimat. A helyzet kétségbeejtő volt. Mások is ide akartak feljutni, s testem jelentette a fedezék biztonsága és a harctér közötti kapcsolatot. Hogy megmenekültem, azt vadonatúj sportcipőmnek (akkori ára 150 Ft. volt) köszönhettem. Fél lábamról ez a cipő maradt a görcsbe merevedett kezekben és én beestem portás kamrájába.

Itt a kép kimerevedik: a szomorú esemény után a téren talált tárgyakról még aznap leltár készült,

benne a fél pár cipő, csak én tudtam, kié… Így vált e tárgy a történelem fél pár nevezetes cipőjévé. Akkor ott az árkád alatt megfogadtam, hogy mihelyst módom lesz, méltó emléket állítok a helyettem és értem meghaltaknak.

1956. novemberében írtam:

Vérnyomos utcákon
Iukasak a falak
és Iukas a zászló is,
mely alatt, egy nép
a Fény felé haladt.

Falak Iukaiban géppuska golyók,
üzenetet hagytak
egy jövendő kornak:
ennyibe kerül a halandó élet.

56, jóI jegyezd meg,
vésd emlékezetedbe,
mert ekkor születtél újjá
e föld terére,

s kik melletted, mögötted álltak,
ártatlan halállal helyetted hoztak
áldozatot a hazának.

Átkozott a Iövedék, s vére áldozata…
Kihűlő testükért megérdemelnek
egy örök emléket…

Vége a Fénynek,
most a Nap felhő mögött:
keresem, kutatom
(van-e, lesz-e?)

a NEMZETET s a JÖVŐT.

Most pedig folytatodik a Kárpát haza csodája.

1996.-ban, mikor a Magyar Építész kamara elnökeként bemutatkozó látogatáson voltam a

felügyeletünket gyakorló Földművelésügyi és Környezetfejlesztési Minisztériumban, Tamás Károly államtitkár úrral beszélgetve, elmeséltem az ’56-os kalandomat. Elmondtam neki, hogy a kis kamrából a belső udvarra kerültem, rettenetes benyomást keltve véres, húscafatos ballonkabátomban. Az udvart körül álló, és a belövések ellen védelmet kereső tisztviselők undorodhattak a látványtól, senki nem jött közelembe. Felvánszorogtam a belső lépcsőn az első emeletre, és ott összeestem. Arra ébredtem fel, hogy fellocsolnak. – Tudod, ki volt, aki fellocsolt?- kérdezte az államtitkár. Ő volt az, akkor a Minisztérium Munkás Tanácsának elnöke, ki segítségemre sietett. Megöleltük egymást, negyven valahány évet kellett várni erre a találkozásra. Elárultam tervemet, a méltó megemlékezést, benne megértő lélekre találtam, s napokon belül felerősíthettem a 150 darab bronz golyót, oda ahol a lövedék becsapódások nyomai felismerhetők voltak.

Azóta katonai ballisztikus szakértők vizsgálatai alapján egyértelművé vált, hogy a lövéseket a

Duna part felől adták le, 1956-ban ott volt a földalatti építkezés felvonó tornya. Történészek szerint azon a napon ülésezett a kommunista párt központi bizottsága, amelyen részt vett Szerov tábornok is. Ő követelte, hogy tankjával vigyék „terepszemlére” a térre. A tábornokot szállító tank a Nádor utcáról fordult ki (itt áll ma Nagy Imre emlékműve) a Duna-part felé, majd a tank befordult és szembe állt a Földművelésügyi Minisztériummal. Szerov adta a parancsot a gyilkos sortűzre. Ennek lettek áldozatai azok is, akik a Rákóczi szobor talapzata árnyékába menekültek, s azok, akik velem együtt az árkád védelmét keresték.

Utolsó pillanatig hittem a győzelemben és a magyar szabadság kivívásában. Sok barátom ekkor

hagyta el az országot, mások pesszimisták voltak a magyar jövőt illetően. Magam 1957. május elsején szomorúan tapasztalva a magyarok gyors emlékezet kiesését, mondtam ki először, hogy nem győzhet a forradalom, elszállt a remény, vége mindennek.

„s a sírt, ahol nemzet süllyed el…”

Ám ez volt a pillanat, amikor a kommunizmus megbukott!

Itt a képernyő most megint elsötétül, Ötven év telik el, küzdelemben, kitartásban és

reménykedésben. De az 1956 novemberében írt versem tovább tartotta bennem a reményt:

Ott voltunk aztán ötven év múltán, 2006.-ban az ötvenéves megemlékezésen az Astoria előtt, a

Madách téren. Sokan voltunk, s nem hittünk a szemeinknek, amikor mint egy szellem szovjet tank kigördült a Madách épületek elé Kossuth címerrel az ágyútornyán. Lobogtak körben a lukas zászlók, és megkezdődött a rendőrroham. Nem szovjet tankokkal néztünk ezúttal szembe, hanem honfitársainkkal, kik lovon ültek, kezükben kivont kard és gázlövedékekkel rohamoztak ellenünk. Most ötven év múltán megint menekülnünk kellett. Drága feleségem, aki egykor két gyerekkel haza várt és túlélésemért adott hálát Istenének, most – mint mondta – már el tudja képzelni akkori élményeimet. A Deák téen elvágódtam az aszfalton, kezemre estem, megdagadt, bíbor színűvé vált. S csoda Kárpát haza csodája: a bőr vörösségben kirajzolódott az ötven év előtti behegedt seb. Karizmatikusan leolvashatóan, emlékeztetően, figyelmeztetve.

2006. november 4.

Búcsúzom tőled november,
Esős hónap.
Gondolataim a múltból
56.-ban járnak.

Búcsúzom tőletek zajos utcák,
Hol egykor virradni készült
A magyar szabadság.

SZABADSÁG, te tündérszép
Tizenhárom nap,
A múltból kilépve ma már
Csak pőre álom vagy.

Október huszonhárom,
Utcáidat ma is járom
Nem felejtvén egykori
Álmom: szabadságom.

Történeted aludni nem hagy,
Döbbenten látom akkori
Vérnyomos álmom,
Megszégyenítve
Itt a pesti utcákon.

Menekülő tömegeivel,
Dörrenésekkel zenélő való
Lövésekkel, gázzal ijesztett
Mocskos talpak alatt
Megtaposott zászló
A sárba ragadt.

Mint egykor- ma is magamban
Féltő titkot őrzök:
Keresem, s nem lelem
A reményt s jövendőt.

Az utcákon pedig ott vagy
Te rabságba ejtett gondolat.

Hát ez a Kárpát haza. Mint 1862-ben írta Torinóból Kossuth Lajos: …” egység, testvériség

magyar szláv, román között. Íme, ez az én legfontosabb vágyam, legőszintébb tanácsom. Íme egy mosolygó jövő valamennyink számára.”

„S a sírt, hol nemzet süllyed el,
Népek veszik körül,
S az ember millióinak
Szemében gyászkönny ül.”

Nos, innen üzenem a Kárpá-haza, és Európa népeinek, tegyétek el, szárítsátok meg

zsebkendőiteket, mert mint ezer éves történelmünk során számtalanszor, MOST IS FELTÁMADUNK!

Callmeyer Ferenc